Mióta?!?

 Rajzolatunk ma az oviban. Az egyik kislány nagyon lemaradt, a többiek már mind készen voltak. Gondoltam, segítek neki egy kicsit, hogy hamarabb menjen, és sikerélménye is legyen, hogy az övé is elkészüljön. Mondom a kislánynak:

- Te színezd a fát, én meg színezem a felhőt! 

Színezzük. Szép halványkéket választottam a felhőnek. Ekkor odajött Kinga, hogy megnézze, hogy mit csinálok. Csípőre tette a kezét, majd megkérdezte tőlem nyomatékosan:

- Óvónéni, MIÓTA kék a felhő? Hát nem tudod, hogy a felhő az MINDIG fehér! Az ég az kék!

Erre én: - Igazad van!

Kinga: - Na, UGYE?!

Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek...

Hadd közöljek néhány gyerek mondást. Nekem nagyon tetszenek, már csak azért is, mert az én kis drága ovisaim mondták.

1. Délben az ebéd végén az egyik 5 éves kislány imádkozik: "... Úr Jézus köszönöm, hogy eljössz, hogy elvigyél minket az életbe..."

2. Ebéd alatti beszélgetés:

- Óvónéni: Ki kér még rizi-bizit? (töltött paprika volt, csak valamelyik gyerek lerizi-bizizte :p )

- Egyik gyermek: Én nem kérek vizi ribizlit! 

- Ákos: Ez nem is vizi ribizli, mert a vizi ribizli a vizben van.

- Naomi: Én már ittam olyat.

- Én: Mit ittál?

- Naomi: Hát, vizi ribizlit.

- Én: Valóban?

- Naomi: Igen, mert én nagyon szeretem a 'szörföt'! 

:))

3. Bibliatörténet után imádkozunk. 

Tomi: "Úr Jézus köszönöm, hogy meghaltál értünk, és azt is köszönöm, hogy Judást az ördöghöz tetted!!!"

Körös-parti séta

 Ma az ovisokkal sétálni indultunk a Körös-partra. A cél az volt, hogy megetessük a sirályokat. Nálunk ez már téli hagyomány. Olyan jó volt. A gyerekek élvezettel dobigálták bele a kenyérdarabokat a vízbe, és csak jöttek, jöttek, jöttek a sirályok és ettek. Persze közben láttam, hogy suttyomba ők is bekaptak egy-egy falatt kenyeret, különösen a kisebbek. :) A Garasos hídról (ez egy gyalogos híd a központban) etettük őket. Visszafele indultunk, amikor az egyik kislány keservesen sírni kezdett. Kérdezem, hogy mi a baj?

- Naomi (a síró kislány): Mert félek, hogy leszakad a híd.

- Én: Dehogy szakad, hiszem mások is járnak rajta, úgy építették, hogy elbirjon minket!

- Naomi: De én már láttam olyan filmet, ahol leszakadt a híd. (közben zokogott)

- Kinga (Naomi párja): Ó, de félénk ez a Naomi! Ha bízol az Úr Jézusban, és leszakad a híd, akkor Ő átvisz a túlsó oldalra, azaz a Mennyországba! Igen!

Visszakérdeztem Kingától, hogy mit mondott, és elismételte. Először azt hittem, hogy nem hallok jól, de meggyőzött róla, hogy jól hallottam. És amíg visszaértünk az oviba, ismételgettem magamban, hogy el ne felejtsem. Mekkora igazságot mondott ez a 6 éves kislány. Az egyik edvenc énekem jutott eszembe: 

"Mikor a folyóhoz érek a nap végén, 
Minden bánatomat elhagyom.
Valaki fog rám várni a folyó szélén, 
S átvezet engem a Jordánon.


Refrén: 
Nem egyedül fogok átmenni,
Megváltóm fog engem vezetni,
A halál völgyébõl, az örök életre,
Õ fog a Jordánon átvinni.


Sokszor, mikor fáradt vagyok és bánatos,
Elhagyatva barátaimtól,
Egy gondolat vigasztal, s ez csodálatos,
Jézus vezet át a Jordánon. 


Jöhet bármily kísértés, gond és fájdalom,
Jézusom soha el nem hagyom.
Õ megtartja lelkem az utolsó napon,
S átvezet engem a Jordánon. 

Max Lucado: Értékes vagy

A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette õket, és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot.

Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot.Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idõ után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sõt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. "Sok szürke pontot érdemel – mondogatták egymásnak. - Õ aztán tényleg nem jó foltmanó!" Egy idõ után maga Pancsinelló is elhitte ezt. "Nem vagyok jó foltmanó" - gondolta.

Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag sem pont. Egyszerűen foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett!

"Én is ilyen akarok lenni!- gondolta Pancsinelló. -Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!" Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. "Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia. - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit." "Élit?"

"Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében." "De miért?" "Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!" Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment. "Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?" - kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. "Ez így nincs rendjén" - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetõre vezetõ keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az õ karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. "Pancsinelló!" - hallatszott egy mély, erõs hang. Pancsinelló megállt. "Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg! "Pancsinelló lassan megfordult és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre. "Te tudod a nevemet?" - kérdezte a kis manó. "Persze, hogy tudom! Én alkottalak!" Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. "Hm" - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. " Úgy látom, gyűjtöttél néhány rosszpontot!" "Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!"

"Gyermekem, elõttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók.""Tényleg?" "Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik õk, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit õk gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!" Pancsinelló felnevetett. "Én értékes?! Ugyan mitõl? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?

"Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: "Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem." Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta õt. Nem is tudta, mit mondjon. "Minden nap vártam, hogy eljössz!" - folytatta Éli."Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák"- mondta Pancsinelló

"Tudom. Mesélt rólad." "Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?"

A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: "Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod."

"Micsoda?" "A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?"

"Hát, még nem nagyon..."

Éli elmosolyodott. "Idõvel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelõre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem."

Éli letette Pancsinellót a földre.

"Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!" Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: "Azt hiszem, komolyan mondja! "
És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.